A Megbocsátás magaslata.
Megbocsátás. Hát ez nagyon kell. Nem az elcsépelt szavak miatt, csak magad miatt. Hiszen szeretnél változni, átalakulni. Ehhez több dolog is kell, egy azonban mindenképp. A megbocsátás, az nagyon kell.
Hogyan csináld? Gondolj erre: Ha tudtam volna, jobban csináltam volna.
Reggel 6-kor indultunk Ágival és Christával, hamarosan beértük Vincentet. Egy idő után Ági lemaradt, utána hol Vincent, hol pedig Christa, de a végén Puente la Reinától együtt jöttünk.
Amikor kettesben gyalogoltunk, Christa is megkérdezte, miért vagyok itt. Ő az első, akinek J.Ediről és a kapcsolatunkról is meséltem. Azt mondta érti, miről beszélek, és megosztotta velem az ő történetét. Döbbenet…
Az ő története és az enyém, kis eltérésekkel – de ugyanaz. Christa 60 évesen azt az életet éli, ami jó eséllyel rám is vár, ha együtt maradunk J.Edivel. Ő nem volt olyan erős, hogy kilépjen, mint amilyen szerinte én tudok lenni.
– Érzelmileg biztosan nagyon nehéz – mondta halkan. Már épp válaszolni akartam, hogy: hát, nem is tudom, amikor megéreztem ennek a súlyát és elkezdtek folyni a könnyeim. Hihetetlen, ez az egész hihetetlen. Hogy így elém rakják: nézd, nézd, ez lesz, ha így döntesz.
Christa amikor egy évvel ezelőtt a Caminót járta, nagyon rossz lelkiállapotban volt. De végigjárta az utat, majd hazament, és valahogy megváltoztak a dolgok. Ahogy körülötte, úgy ott legbelül magában is. Ez reményt ad.
Lassan beértünk Puente la Reinába, bementünk egy templomba.
Sírtam. Olyan hálás voltam. Mindenért.
Negyed óra múlva ismét ebben a templomban ültem, vissza kellett jönnöm, a padban felejtettem a Caminós útikönyvet… A templommal szemközti magánszállást választottuk Cirauquiban, piros szív alakú pecsétet kaptunk a zarándokútlevelünkbe. Lezuhanyoztam, kimostam néhány holmimat és lefeküdtem aludni. Talán 2 órát aludhattam, még az ágyban feküdtem, amikor megint elkezdtek ömleni a könnyeim.
Nagy nehezen összeszedtem magam, kerültem mindenkit, ami azért egy zarándokszálláson nem könnyű és kijöttem a térre naplót írni. Christa aggódó szemekkel figyelt.
Hálás voltam, hogy nem kérdezett semmit. Remélem, mire visszamegyek, jól leszek, vagy legalább nem bőgök. Azt hiszem, látszik rajtam, hogy nem vagyok jól. Most sétált el előttem egy idősebb pár, a néni megkérdezte: Are you ok?
Igazából nem tudom, mi történik. Állandóan sírnom kell. Csak folynak a könnyeim. Ha valaki megkérdezi, mi a baj, nem tudok neki semmit mondani. Aki nem tudja, miért sír az úton, azt mondja, ez a Camino. Hát egy darabig én is ezt gondoltam.
Azonban itt, a templom tövében ülve, hátamat a jó meleg templomfalnak támasztva rájöttem, ma keltünk át a Megbocsátás Magaslatán. Ott fenn el is gondolkoztam, kinek is kellene megbocsátanom, hiszen nem őrzök haragot. Legalábbis tudatosan nem. Az eszemmel nem tudom, mi történik, vagy mi történt, mit eresztettem el a zúgó széllel ott fenn a magasban a vasból készült zarándokszobrok társaságában, és kinek bocsátottam meg… Talán magamnak? J.Edinek? Isten tudja.
Eszembe jutott Zorán Coda c. dala: „Egyszer rájövök, hogy lett volna szebb. Egyszer egész biztosan rájövök, hogy hogy lett volna bölcsebb, de most már van, így ahogy van, és ha rossz is, hát így tudtam legjobban, tán holnap jobban játszanám, és szebben, szebben mondanám, de ez már így marad…”
Ha tudtam volna, jobban csináltam volna. Ennyi. Nem több. Sokszor mondjuk: én az ő helyében biztosan nem ezt tenném, hogy csinálhatott ilyet… Ítélkezünk rengeteget, holott ha ugyanazokkal az adottságokkal, lelki beállítottsággal, génekkel születünk, ugyanazok az emberek vesznek körül, ugyanazok a hatások érnek, ugyanezt tudnánk csak tenni. És ha ezt elfogadom, sokkal barátságosabb hely lesz a világ.
Visszamentem a szállásra a pénztárcámért, ideje lenne vacsorát venni. Egy idősebb nő azt mondta, látott a templom falánál ülni (én voltam az egyetlen, aki odaült), és hogy milyen pici voltam a hatalmas templom mellett. Úgy is éreztem magam…
Egy másik néni is megállított, megkérdezte, jól vagyok-e. Ay esem nem lehetett túl meggyőző, mert még egy sure? kérdés is következett, amire én már csak bólogatni tudtam, mert megint elbőgtem magam. Megölelgetett. Azt sem tudom, ki volt. Itt így mennek a dolgok.
Kimentem a faluba, közben elkezdett zuhogni az eső. Behúzódtam az árkádok alá egy kőpadra, ott írtam tovább a naplómat. Tudtam, hogy a ruháim rommá fognak ázni, kinn hagytam őket a teraszon, de az sem érdekelt.
Sírtam együtt az esővel, míg mindketten abba nem hagytuk, és visszamentem a szállóra. A ruháimat beszedte valaki, és a nagyja meg is száradt. Ez a Camino. Nagyon figyelünk egymásra. Nem nehéz. Bárcsak az életben is így menne…
Ma újra befutott a két német srác, Claudio és Philip, akikkel tegnap is egy szobában aludtam. Itt van az andalúz Juan is, fáj a háta a hátizsák miatt. Megmasszíroztam, nem akarta elhinni, hogy nem vagyok orvos vagy masszőr. Nem tudtam neki spanyolul elmondani, hogy egyszerűen csak érzem, hogyan kell masszírozni. Jobb lett a háta, örülök neki. Vincent is megkért, hogy kenjem be a hátát, ő is hálás volt. Adni jó…
Az éjszaka meggyógyított, helyreállt a lelki békém, jól vagyok.
Juan hátfájása is elmúlt, mindenkinek elmesélte, hogy megmasszíroztam, és hogy egy angyal vagyok. Reggel hatkor útra keltünk hárman: Christa, Vincent és én. A következő faluba érve egy pékség mellett vezetett az út, megcsapott a friss kenyér finom illata. Gondoltam egyet és bekopogtam, hogy vehetnék-e egy friss kenyeret, Si-Si jött a válasz és már hozta is a pék a meleg baguette-t.
Határtalanul boldog voltam, hogy be mertem kopogni, és hogy milyen finomságot vadásztam így kora reggel. Elharmadoltam a zsákmányt, persze Christa és Vincent nem akarták elfogadni, aztán meggyőztem őket, és egy bár melletti kőpadon ücsörögve elmajszoltuk a kenyérdarabunkat. Vincent csokit tett a kenyérbe, mintha felvágott vagy sajt lenne, még ilyet nem láttam és nem is ettem. Christa szerint megéri kipróbálni, mert nagyon finom. Majd legközelebb. Holnap biztos nem, mert vasárnap lesz, és Vincent már figyelmeztetett, hogy no warm bread. I know, I know…
Estellától nem messze, a Borkútnál több folyadékhoz jutottunk, mint szerettük volna, ugyanis eleredt az eső. Amúgy sem akartam bort inni így gyaloglás közben, hát még ha sorba is kell állni érte zuhogó esőben… Ez volt az első alkalom, hogy fel kellett vennem az esőkabátomat. A bakancsommal ma barátságot kötöttem, rájöttem milyen szorosra kell befűzni és hol kell megkötni, hogy ne bántsuk egymást.
Villamayor volt a mai cél, a Hogar Monjardin nevet viselő szállón aludtunk. Megint egy szobába kerültünk, bevállaltam a felső ágyat, hogy Vincentnek ne kelljen a fájós lábával emeletre másznia, Christának is jutott még egy ágy lenn. Megérkezett Juan, és vele egy bilbaói srác, Dani is. Juannal kicsit beszélgettem, elmesélte, hogy otthon Andalúziában van egy olívaültetvényük, és nagyon finom olívabogyót és olívaolajat készítenek. Néhány éve decemberben voltam Görögországban olívabogyó szüreten. A fák alá fóliát terítenek, és egy ütlegelésre alkalmas bottal kell a fákról leverni a bogyókat. Az első estére keletkezett néhány vízhólyag a tenyeremen, de az elszánt facsépelés után a legrejtettebb agresszióim is eltávoztak, és a harmadik nap végére a Világbéke belém költözött. Stresszes munkát végzőknek évente 2-3 nap olívaszüret melegen ajánlott.
Itt pedig hideg lett estére, örültem, hogy a nem túl kis súlyú, de legalább jó meleg hálózsákomat hoztam magammal. Bevackoltam magam, és felütöttem Berente Ági könyvét. Ezt találtam: „Ne azonosítsd magad a vággyal. Gondold azt, ha enyém lehet, a megfelelő pillanatban az enyém lesz. Addig pedig a legjobb tudásom szerint alakítom az életem, teszem a dolgom, amit az új nap elém tár. És a belső világban már meg is indul a folyamat, mert minden elkezd a vágyadhoz formálódni.” Ámen… Így legyen.
(Részletek szeretett barátnőm Széphegyi Anita : El Camino – Hát akkor rock’n’roll! című könyvéből. Ajánlom elolvasásra, ha szeretnél egy szeletet, egy ízt, egy illatot, egy érzést megtapasztalni ebből az utazásból.)
