Mindig is foglalkoztatott ez a téma.
Mi lehet emögött, mi a mozgatórugó, mi is történik közben, mi van a dolgok mögött.
Lehetséges-e saját úton járni, a saját egészséged útján? Kapcsolódsz-e eléggé vajon a saját egészségedhez? Ha igen, miért? És hogyan? Ha nem, vajon miért nem? Miért állsz meg? Miért kezdesz el toporogni?
Mik azok a dolgok, amik a legfontosabbak az életedben? Egy hirtelen feltett kérdés kapcsán az egészséget biztosan többen felsorolják. Vajon mit takar ez? Biztos, hogy fontos? Elég fontos-e vajon az egészség?
Fontos-e egyáltalán? Ha nem érezhető, ha nem megfogható, akkor figyelünk-e rá?
Az én válaszom az volt, hogy NEM FIGYELÜNK. ÉN nem figyeltem, nem értékeltem. Volt és kész. Rendben voltam és kész. Éltem és ez természetes volt.
Egészen egy mindent átalakító legyengülésig.
3. Az ébredéshez le kell gyengülni?
Egészen addig nem tudtam, hogy tudok ennyire gyenge lenni.
Harmatgyenge.
Amikor alig bírsz járni.
Amikor nem érted, miért történik ez veled.
Miért pont Te?
Milyen tipikus gondolatok. Nincs ebben semmi egyedi.
Mindenki elér, megtapasztal az életében egy olyan pontot, ami a teljes gyengeség, az a mély, az a mindent átalakító és felforgató pont, amikor megszűnnek a korábbi gondolatok, mert megtapasztalsz egy határt a határtalanságban. Észleled. És persze megijedsz.
Én nagyon megijedtem. Tíz éve volt, pont 2010-ben.
Egy nagyon komoly betegség kapcsán van egy pillanat, amikor az ember DÖNT, felépül vagy nem. Hogy mikor jön el ez a pont, nem tudom. Emlékszem a pillanatra, a pillanat végtelenségére, ott a kórházban, amikor félrefordult az orvos.
Csak feküdtem lázban, és eldöntöttem, hogy fel fogok épülni ebből a vírusos trópusi betegségből.
Dengue láz, nincs rá orvosság. Ennyi. Kész. Hazamehet.
4. Belülről tudtam, hogy meggyógyulok
Az életem átértékelődött, az életszemléletem átalakult. Más értéke lett az egészségemnek, megváltozott az egészséghez kapcsolódó viszonyom. Ami eddig természetes volt és adott, az ekkor megszűnt. Szinte azt éreztem, valaki elvett tőlem valamit. Belül vacogtam. Valaki magamra hagyott. Megtapasztaltam a kilátástalanságot, a tehetetlenséget, a magamra hagyatottságot.
Kerestem a megoldást.
És ekkor kezdtem el megismerkedni az alternatív gyógymódokkal. Belemerültem és megérintett, magával ragadott. Kellett ez. Kellett ez nagyon.
Ráéreztem a megoldásra. Elfogadtam a gyengeséget. Ez van most. Hatni tudtam a vírusra, elkezdtem erősödni.
Ekkoriban már nagyon váltani akartam, el akartam jönni az akkori munkahelyemről. Váltani akartam, de nem tudtam akkor még hogy mire. Csak éreztem a középvezetői lét kilátástalanságát, beszorítottságát, a munkám céltalanságát. Azt éreztem, hogy halott dologba adok bele végtelen sok energiát.
Belülről éreztem, hogy ezt sürgősen abba kell hagynom. Más munka, más szellemi kihívás után sóvárogtam, de nem tudtam mit akarok. Nem volt bennem már belső tűz, amit csináltam, azt már untam, kizsigerelt, lefárasztott, elmentem a falig, ebben már fejlődni nem tudtam. Vágytam a megújulást, kerestem az utakat, de ekkor még nem találtam. Ez így kiváló lelki táptalaj egy klassz kis fertőzésnek.
Megdöbbentem, amikor később a fertőzésekről olvastam Pósa Ferenc könyvében (Betegség, mint pótcselekvés), úristen, hiszen ez rólam szól, pont így éreztem magam. Milyen tökéletesen bemutatta az akkori állapotom, érzéseim, gondolataim.
Na neee. Hogy ez ilyen komolyan létezik, hogy az ilyen állapotok így leírhatóak? Lenyűgözött a szerző profizmusa. Ez már nem a pszichoszomatikus dolgok egyvelege.
Ez valami sokkal mélyebb és komolyabb.
Megtaláltam a saját utam. Ezt követően elkezdtem megtanulni azokat a módszereket, amelyek segítettek, hogy felépüljek, mert tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem: segíteni, támogatni.
